Nagyon Büszkék vagyunk azokra a herceghalmi kis focistákra (és szülői támogatókra), akiknek fontos, hogy a sport és az értelem egymásba kapaszkodjon!
A „buta futballista” sztereotípiája valójában nemcsak sértő, hanem szakmailag is tarthatatlan. A modern játékosról ma már egészen másként kell gondolkodni, mert a futball régen túllépett azon a világon, ahol pusztán futni, ütközni vagy nagyot rúgni kellett. A mai játék tempója, információ sűrűsége és döntési terhe olyan szintre jutott, ahol a játékos értéke egyre inkább abban mutatkozik meg, milyen gyorsan érzékeli a helyzetet, mennyire tisztán olvassa a környezetét, mikor mit vesz észre, hogyan kapcsol össze több információt egyszerre, és milyen minőségű döntést hoz szűk időkeretben. A kutatások a csapatsportokban, köztük a labdarúgásban is, egyértelműen azt mutatják, hogy a taktikai viselkedés és a teljesítmény szorosan összefügg a döntéshozatallal, valamint azzal a perceptuális-kognitív háttérrel, amelyből ezek a döntések megszületnek.
Gyerekként, tizenegy évesen megnyertem a XIX. kerületi sakkversenyt, aztán az életemet mégis a futball nyerte meg. A versenyszerű sakk háttérbe szorult, a labdának erősebb volt a hívó szava, de a sakk valójában sosem tűnt el teljesen az életemből. Ott maradt az otthoni játszmákban, a közösen töltött gondolkodó délutánokban, később pedig visszatért a családunk másik oldaláról is, mert a feleségem tanítóként elvégezte a Polgár Judit-féle Sakkpalota képzéseit, és a módszer szemléletét be is vitte az osztályába. A gyerekeink sakkoznak, természetesen és örömmel és amikor azt látom, hogy a klubunk utánpótlás-játékosai közül is egyre többen járnak heti rendszerességgel sakk programokra (persze ne a foci helyett) vagy akár versenyekre, akkor egyre inkább az az érzésem, hogy itt valami lényegesről beszélünk. Nem csak hobbiról, különcködésről szól, hanem egy olyan tanulási eszközről, amely segít újrarajzolni a futballistákról vagy az edzőkről alkotott képet.
Egy jó sakkozó figyel mintázatot keres, előre gondolkodik és kockázatot mér fel. Megtanulja, hogy egy lépésnek nemcsak az azonnali értéke számít, hanem a második, harmadik következménye is. Megtanul türelmet gyakorolni, miközben azt is érzi, mikor kell kezdeményezni. Megtanulja, hogy a térnek jelentése van, hogy a rossz pozíció néha nagyobb probléma, mint egy látható hiba, és hogy a kapkodás sokszor nem a bátorság jele, hanem a rendezetlen gondolkodásé. A futballban ugyanez más nyelven jelenik meg. Mikor fordulsz ki a nyomásból. Melyik passzsáv nyílik meg egy fél másodpercre. Melyik mozgás csak csali, és melyik hordoz valódi veszélyt. Érdemes-e most megtartani a labdát, vagy gyorsítani kell a játékot. A felszínen két külön világot látunk, a mit veszel észre, mit értesz meg belőle, és milyen döntést hozol, a gyerekkori futballképzésben ezért különösen értékes minden olyan eszköz, amely nemcsak a testet, hanem az elmét is munkára fogja. Márpedig a futball utánpótlásában időnként még mindig úgy beszélünk a fejlődésről, mintha az kizárólag fizikai, technikai vagy legfeljebb taktikai kérdés lenne, holott ezek mögött ott dolgozik egy teljes gondolkodási rendszer. Aki nem tanul meg figyelni, koncentrálni, annak a technikája is késve érkezik. Aki nem tud helyzetet olvasni, annak a gyorsasága is gyakran rossz irányba halad. Aki nem tud több taktikai lehetőséget fejben egymás mellé tenni, annak a „játékintelligenciája” többnyire csak mese marad.
Talán éppen ezért át kell értékelni a futballistáról alkotott régi képet. A mai gyerekjátékos számára az igazi fejlődés nem ott kezdődik, hogy erősebb-e a lövése, hanem ott, hogy mennyire tud tanulni, észlelni, kapcsolni, alkalmazkodni, kérdezni, újragondolni. A modern futballista nem kevesebbet gondolkodik, hanem többet, gyorsabban és pontosabban. Aki érti, az már tudja, hogy a pályán mozgó gyerek fejében legalább akkora munka zajlik, mint a lábában.
Hajrá Herceghalom SEnem
