A tegnapi napra egy egyszerű szülő–gyerek foci délutánt terveztünk Herceghalomban. Semmi nagy csinnadratta, semmi túlmagyarázott rendezvényforma, csak egy gyenge minőségű sportpálya, néhány labda, gyerekek, szülők, beszélgetések, pizza, zene, napsütés és persze az a bizonyos herceghalmi futballhangulat. A 15.30-ra meghirdetett időpont sok családnak apró logisztikai kihívást jelentett, hiszen a munkahely, iskola, szakkör stb mellett mégis szépen, folyamatosan érkeztek a gyerekek és a szülők a meghirdetett programra. Ez fontos visszajelzés volt számunkra, hogy egy ilyen egyszerű összetartás is képes megmozgatni a településen élő, sportot szerető, vagy egyszerűen csak a gyermekére figyelő családokat.

A gyerekek természetesen hamar birtokba vették a nagypályát, míg az apukák rutinosan a műfüves kispályát választották csatatérnek. A fedett terasz alatt pedig elindult a másik nagy mérkőzés: oroszlán anyukák, vezetők, edzők és szülők beszélgetései. Ott is volt 1v1, néha 2v1, csak labda nélkül :). Gyermekjövőről, sportpályafutásról, lehetőségekről, apró nézeteltérésekről, tisztázásokról, tervekről.

Egy közösség akkor éli meg a mindennapokat, ha van benne vélemény, gondolat, kérdés, néha vita amely után mégis megmarad a jó kapcsolat. Van még dolgunk, több odafigyelés kell mindenki részéről, és a további klubélethet szükséges a tervezés, a megvalósítás és sokkal több emberi (és település intézményi) kapcsolódás. De a lényeg megvan, hiszen itt van a HSE sportközössége, amely számára a pálya nem csak edzéshelyszín, hanem találkozási pont. Miközben a teraszon mentek a komolyabb beszélgetések, időnként bepillantottunk a pályára, ahol a srácok a nagy meleg ellenére is becsülettel rúgták a bőrt. Az apa–fia foci pedig kisterületen ugyan, de akkora csatát hozott, mintha Napóleon újra megpróbálta volna a győzelem megszerzését Waterloonál.

Tesssééék? hogy ki nyert?

Persze most azt kellene írnom, hogy mindenki nyert, hiszen létrejött a közös játékélmény, a szülő–gyerek kapcsolat, a sport öröme, a közösségi hangulat. Ezek szép szavak, amelyek részben igazak is, de edzőként muszáj kimondanom: büszke voltam, ahogy a tanítványaink megmutatták a nagyszájú felnőtteknek (bocsika), hogy mit tanulnak hétről hétre és miért zártak ilyen jó eredménnyel pl. az U13-as bajnokságban.

A meccs végére én is odaértem a pálya mellé, hogy szerényen megmutassam, ki is a herceghalmi GOAT a kispályán. Szerencsémre pont akkor ért véget a derby, így a valós futballtudásom továbbra is titokban maradhatott. Mondhatnám, hogy a rutin és az évek ennyit számítanak, de maradjunk annyiban: jókor kell megérkezni (hehehehheee).

A nagy csaták után már nem volt kérdés, miért ürült ki gyorsan a pálya, hiszen a pizzahegyek illata mindenkit behívott az árnyékba. A háromszög alakú szeletek láttán, persze nekem rögtön a három játékos együttműködése, a hármas forgás és a hármas–nyolcas képzési gyakorlat jutott eszembe, de szerencsére ezt már csak magamban elemeztem tovább. Ha hangosan kimondom, boztosan mindenki hülyének néz, és azonnal elmenekül mellőlem 🙂 .

A háttérben halk zene szólt, jó hangulat és nevetés mellett, sok-sok baráti amolyan focista beszélgetés volt, ahol az én (Keve bá) kedvenc zenéim is megszólaltak. Szerintem, biztosan Ti is ismeritek, mert ezek a zenekarok a (Vágtázó Halottkémek vagy a 4Skins) mindenki számára a halálból is ébresztőt fújnak, amit (körül pillantva) néhány szülő kissé meglepett tekintettel fogadott. A nosztalgia oltáráról ezeket a zenei alapműveket hamar (Pista-jó focista volt) le is vették, így visszatértek a családbarátabb dallamok, amelyek jó hátteret adtak a folytatódó szülő–edző beszélgetésekhez. Ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban csörrentek meg a telefonok, erősödött az otthoniak hívószava :), hiszen a pizsamák már a hálószoba árbócára voltak felhúzva és fél nyolc után lassan mindenki tudta, hogy ideje hazafelé indulni. Néhányan, azért még értetlenül álltunk, hiszen a mi grund korszakunkban este tíz előtt egyik szülő sem nagyon mert leordítani a lakótelep ablakából, mert azt a gyereket hetekig cikiztük volna.

De hát változik a világ!

Mégis, ez a délután emlékeztetett valamire a régi időkből, méghozzá arra, hogy a sportpálya és környezete magától bevonzotta a gyerekeket és a felnőtteket. A zsíros deszka helyett, ma már pizza van az asztalon, a Szokol rádió helyett valami japán nagy hangfal szól, de a grundhangulat ugyanaz maradt! A labda, a nevetés, a közösség és az egymáshoz kapcsolódás, ahol a települési közösség és a sport, együtt, nagy dolgokra képes.

Hajrá Herceghalom SE!